A falu történetéből

Ősagárd és környéke már az őskorban is lakott vidék volt. Az ásatások során kőkori kovapengéket és egyéb kőeszközöket találtak. Az őskori edények a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek.
A XIII. század első éveiben a kereskedelem fejlődését gátolta a vámszedés terén uralkodó feudális zűrzavar. A földesurak gyakorta jogtalanul szedtek vámot. Az áldatlan helyzetet kívánta megszüntetni Zsigmond király azzal, hogy felülvizsgálatára királyi biztosokat küldött. Nógrád megyébe Businczi György érkezett. Megállapításait 1405-ben közölte Nógrád és Hont vármegyék alispánjaival a megyegyűlésen. A vámfizetés alól bonyolult kivételek voltak. Nem fizettek például Agárdon adót azok a kereskedők, kik nagyvadkerten át Bánkra, onnét Peténybe, majd Agárdon át Gutára, vagy Nógrádon, Tolmácson át Vácra mentek.
ősagárdot a középkorban alapították. Nevéből arra következtethetünk, hogy első lakosai a királyi udvarban szolgálatot teljesítő agarászok, pecérek voltak, akik agarakat tenyésztettek a településen. 1424-ben Zsigmond király feleségének, Czillei Borbálának adományozta a falut. 1439-ben Szanda várának birtoka volt. 1467-ben a Serkei Lorántffyak és a Szapolyaiak perlekednek egymással e helység birtokáért. 1454-ben a Zagorhidai Tárnok család is igényt tartott reá.
A báró és nemes Berzeviczei család ősét, Rutkert a "százados régi szájról szájra terjesztett hagyomány a tiroli havasok jeges bérczeiről a Kárpátok közé költözteti". Berzeviczei Jánost az okmányokban Schwarz (fekete) névvel jelölik azon okból - sejti B. Mednyánszky Alajos - mivel Dunajecz mellett nagy fenyves erdőket bírt, melyeket birtikaiban lakó német alattvalói Schwarzwalder-eknek (Fekete erdőknek) neveztek. Ezen János (niger) többi közt Albert királytól 1439-ben Agárd falut kapta adományul Nógrád vármegyében. Az adomány miatt azonban több támadást szenvedett, miért is 1446-ban az ország rendeinél, 1461-ben pedig magánál Mátyás királynál esedezett oltalomért. Az oltalmat el is nyerte. 1470. körül azonban utód nélkül halt meg, s birtokai - rokonainak minden próbálkozása dacára- az akkor hatalmas Szapolyai Imre által elfoglaltattak. Berzeviczy "tetemei a nagy-lomniczi egyházban nyugszanak hol sír ravatalán a Berzeviczy czimer következő felirattal áll: "Hic obiit Egreguis vir Dominus Joannes Schwarz de Berzevicze".
A XVI. század elején Szapolyai János lett a tulajdonosa, aki 1526-ban, a mohácsi csatavesztés évében átadta Werbőczy Istvánnak, ki Nógrád megyében számos falu legfőbb birtokosa volt, s a hagyomány szerint a közeli Alsópetényben írta nevezetes Hármaskönyvét, a kor jogi szabályait összefoglaló mővét.
A hódoltság alatt fennmaradt, és adózik a püspöknek és a törököknek is. A XVI. század közepén a budai szandzsákhoz tartozott. 1559. évi összeírás idején a váci náhije területéhez tartozó Agárd a budai mirmirán hász-birtokaként Ali Diváne tímár tulajdonában volt. Ebből az összeírásból ismerjük a falu családfőinek névsorát. Az alábbi vezetéknevekkel találkozunk: Andrus, Bagyi, Csete, Csiszod, Gerei, Gőcs, Gőz, Gontor, Gutyor, Istikó, Isztári, Izsapol, Kerek, Királ, Lagunard, Lénárd, Máté, Mester, Mógor, Nagy, Pócs, Sápi, Szabó, Szonbod, Szőcs, Taljánó, Tód, Tomása, Zud. A dzsizje-adót fizetők száma 20. A régi összeírtak (1546-ban volt ezt megelőzőleg összeírás) száma 49, ebből meghalt 29, jelen van 20, az újonnan összeírtak száma 39. Nem tudni, hogy honnan érkeztek az újonnan összeírtak de jellemző a hódoltság korának nehéz körülményeire, hogy 13 évvel korábbi összeírásban szereplőinek több mint a felét már nem találta az élők sorában.
A szandzsák 1562-63. évi hőbér számadáskönyvei szerint, Ibrahim bin Hasszán, Esztergom mizlivája kezébe került át. 1598-ban Paczoth András, 1660-ban pedig Balassa Imre volt a földesura, Nőtincshez hasonlóan.
A hódoltság kora mérhetetlen terheket, végeláthatatlan üldöztetést, szegénységet hozott. Mint azt számos példa igazolja, nem csupán a török maga volt, ki kegyetlenkedéseivel megkeserítette az életet, hiszen neki is szüksége volt a földet megmővelő, adófizető lakosságra. Nógrád megye népe nagyrészt annak esett áldozatul, hogy területe 1541-től - Buda elestétől - 1687-ig - Eger visszafoglalásáig - folytonos végvidék, ütköző zóna volt a királyi Magyarország és a török között. A végvárak birtoklásáért folytatott gyakori csatározások, az átvonuló török, német és magyar seregek pusztítása tetéte a kiszolgáltatottságot. A hatalmas seregek ellátásához pedig élelemre volt szükség. A megélhetés biztosításául szolgáló csekélyke állatállományát, ha kellett erőszakkal vették el a jobbágytól, s ha netán nem adta szépszerével, bizony gyakran életével fizetett érte. A vármegye nagy pusztulására 1682. és 1687. között került sor. Két nagy hadjárat is veszedelmet hozott Nógrád népére. Előbb Fülek ostromára indult a török, majd a felszabadító Sobieski János lengyel király vonult keresztül a térségen. A fegyveresek kegyetlenkedései, fosztogatásai földönfutóvá tették a lakosságot, de szörnyő ráadásként a hadak nyomán kitört a legrettegettebb baj, a pestisjárvány. A megmaradt lakosság fejvesztve menekült arra a vidékre, hol nagyobb biztonságot remélt. A török hódoltság miatt elpusztult falut felvidéki szlovák telepesek építették újjá a XVIII. században. A vész elmúlta után Gömörből és Hontból tótok telepedtek ide, akik rövid idő alatt magukba olvasztották az itteni csekély számú református vallású magyarokat. A betelepülés többnyire nem szervezett formában, hanem spontán történt. A sőrőn lakott északi szlovák területről az éj leple alatt elszökve érkeztek a bevándorlók. Mihelyst ugyanis észrevették a távozásukat, azonnal jelezték a szomszédos vármegyék felé, kérve azokat, hogy a szökevényeket szolgáltassa vissza. A menekülők félelmükben gyakran megváltoztatták éppen ezért a nevüket. Arra azért nem volt példa, hogy a megyénkbe érkezőket visszaküldte volna valaki is, hiszen a birtokosok örültek, hogy földmőves nép érkezett elnéptelenedett falvaikba. Nógrádba több bevándorló érkezett, mint amennyit a földje el tudott volna tartani, éppen ezért a szlovákok jelentős hányada néhány év múltán tovább vándorolt a délibb, kecsegtetőbb vidék felé.
1715-ben még hat magyar és három tót háztartást írtak itt össze. A jobbágycsaládfők: Kovács Mihály, Kovács Mátyás, Tiszvoczky Mátyás, Benyov Péter, Leszkowszky János, Mihály Márton, és Galawiech Jakab voltak. A zsellércsaládfők: Varga János bíró és Varga Mátyás. A gazdasági jellemzésnél olvashatjuk, hogy kétnyomásos gazdálkodási módot folytatnak, az elvetett mag a négy-ötszörösét termi, s mindennemő gabonafélét termelnek. A rét sásos. Az erdőben tőzifa és épületfa van elegendő. A legelő elegendő a falu állatállományának. A szőlőhegyet három éve telepítették újra. Ez utóbbi bejegyzés annak igazolása is, hogy a hódoltság alatt a korábbi virágzó szőlőkultúra elpusztult, elvadult mővelés hiányában. Fabó Andrásnak egy bő századdal később kelt feljegyzése azt igazolja, hogy a telepítés sikerült, s a szőlő visszanyerte fontosságát a falu és a környék életében.
1720-ban ellenben már csak három magyar de hat tót háztartást találtak az összeírók. 1740-ben a Jeszenszky család volt a földesura, 1770-ben Révay Kristóf, Bacskády Pál, Gyurcsányi Ignácz, Dobóczky László, Podhorszky János és Hodossy György, később pedig a Gyurcsányiak és a somogyi család. A XX. század elején Scitovszky János örököseinek és Berczel Lipótnak volt itt nagyobb birtokuk. A községhez tartozott a Sándormajor. 1785-ben a váci káptalan volt határának részleges birtokosa.
1820-ban Mocsáry Antal ezt jegyzi fel ősagárdról: "Szép fekvéső evangélikus tót falu, ámbár hegyek kerítették körül, mégis termékeny. Szőlőhegye is van, de abban középszerő előmenetellel munkálkodnak.

A szabadságharc időszakában

A honvédseregbe való toborzást nem minden esetben kísérte lelkesedés. A településre az összlakosság arányában kivetett létszámot többnyire sorshúzás által választották, de gyakorta előfordult, hogy - aki megtehette - volt, aki pénzért fogadott maga helyett - gyakorta más községből - bevonulót. Rétság mai körzete túlnyomórészt az egykori Kékkői járáshoz tartozott. Az 1848. augusztus 29-én tartott vármegyei választmány hat századra osztotta a nemzetőröket. A nógrádi honvédek a VI. századba kerültek. A szeptember 21-én, Balassagyarmaton tartott teljes hatalmi választmányi ülés döntése szerint az egész járásnak összesen 944 újoncot kellett kiállítania.
A szabadságharc után - mintha nem lett volna elegendő a sok megpróbáltatásból - újabb csapás várt a volt honvédekre. 1849. októberében a császári hadsereg főparancsnoksága elrendelte, hogy "a felkelő seregben szolgált minden egyén előállítandó és a hadsereg állományába osztályozás nélkül besorozandó". Akik 1850. január 30-ig nem jelentkeztek önként, azokat dezertőröknek nyilvánították, s haditörvényszék várt reájuk. Valóságos hajtóvadászat indult meg a volt honvédek után, kik közül sokan inkább vállalták a bujdosó életet, hogy szegénylegénykényt, betyárként a Börzsöny rengetegeibe menekültek. Valószínőleg így tett az alábbi listán szereplő Varsányi Ferenc is, ki nem vállalta tovább a hosszú évekig tartó katonaság keserő kenyerét.
A szabadságharc bukását követően összeírták a volt honvédeket. Az 1850. január 22-én kelt feljegyzés szerint ősagárdról összesen kilencen szolgáltak a honvédseregben.
Fabó András
Fabó András
Jegyzék azon Agárd h.sége honvédekről, kik cs. k. hadseregbe bésoroztattak.

Neve

Származása

Volt-é

Besoroztatott

Észrevétel vizsgálat alatt

1. Molnár Imre

helybeli

volt

be

--

2. Varsányi Ferenc

helybeli

nem

nem

nem tudatik hol van

3. Blasko Isván

helybeli

volt

be

--

4. Kmety István

helybeli

volt

be

--

5. Darida György

helybeli

volt

be

--

6. Csizmár János

helybeli

volt

be

--

7. Löbel Mózes

idegen

nem

nem

nem tudatik hol van

8. Ocsenás János

idegen

nem

nem

nem tudatik hol van

9. Mlinárcsik József

idegen

nem

nem

nem tudatik hol van

 

Kelt Agárdon Január hó 22. 850.

Vidovits András bíró
Kovács György törvénybíró
Följegyeztette: Országh......... Agárd helység jegyzője.

A felsorolás utolsó három tagja ,,idegen" volt, azaz nem ősagárdi származású. Valószínőleg ők valamennyien pénzért fogadott honvédek volta, akik a szabadságharc bukása után hazamentek falujukba, vagy elbujdosva próbálkoztak megmenekülni a császári mundértól.A helyi elöljáróknak ez alkalommal nem kellett jelenteniük azokat, kik nem a helységre kivetett létszámhoz tartoztak.
Fabó András síremléke
Fabó András síremléke.


A szabadságharc után
1900-ban feljegyezték , hogy a község lakóinak száma a legutóbbi népszámlálás szerint 527. Ezek közül 468 ágostai evangélikus, 45 római katolikus, 3 református és 11 izraelita. A tankötelesek száma 83; ezek közül mindennapi 56, ismétlő 27. A gyermekek vallására nézve: 5 római katolikus, 74 ágostai evangélikus, 1 református és 3 izraelita. A tankötelesek közül iskolába járt: 70 evangélikus, 3 katolikus 1 izraelita.
A községben egykor egy evangélikus elemi vegyes iskola mőködött egy tanítóval és egy tanteremmel.
Volt a községnek népkönyvtára, melyet a nógrád megyei Nemzeti Intézet alapított. A népkönyvtárral egy időben olvasókör is létesült. ,,Az iskola keletkezése igen régi.
Adataink szerint a XVIII. század végén az itteni evangélikus egyházzal egyidejőleg újra alapíttatott.
Első ismert tanítója Valentinyi Pál (1745-1801.) volt. Utána még kilenczen tanítottak itt. A forrás közlésének időpontjában (1900-ban) Pittner Pál okleveles tanító mőködött Agárdon, ki a tótajkú községben kizárólag magyarul tanít. Az iskolát az ágostai evangélikus hitfelekezet tartja fent. A tanterem eléggé megfelelő, 1871-ben épült azonban a tanítólakon meglátszik az idő vasfoga.
A legszükségesebb tanszerek és taneszközök megvannak , az elemi iskola tanulóinak átlagos 50, az ismétlőké
25. Az iskola pártfogói: Scitovszky János, ki 100 forintos alapítványt tett az iskola támogatására; dr iglói Szontagh Antal, az egyház mostani felügyelője, ki szintén hathatósan pártfogolja az iskolát és magát az egyházat, mint iskola fenttartót. ,,Az egyház mostani papja Gaál Mihály kitartó munkatársa a tanítónak, ő tanítja az ismétlőben a vallást már több év óta.
Hazáért Az első világháború emléktáblája

1906-ban az addigi agárd megkata az "ős" jelzőt, megkülömböztetve az ország más, azonos nevő településétől.
Ugyanazon évben egy monográfia így jellemzi: "98 házzal és 538 tótajkú, ágotai evangélikus vallású lakossal,
Postája Nőtincs, távírója Rétság, vasúti és hajóállomása Vácz"

Az első világháború ősagárdon számos áldozatot követelt. A hadba vonuló 101 katonából a harctéren maradt 25.Egy új korszak kezdődött ősagárd életében is, mikor 1944. december 7-én a településre is megérkeztek az orosz csapatok.

Híres emberek

Fabó András

Fabó András

Ágostai evangélikus lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt.
1810. március 10-én született Losoncon, szegény szülőktől.Ugyanott kezdte meg tanulmányait is, majd Pozsonyban az evangélikusok főiskoláját végezte el. Ezt követően Szontágh Pálhoz, Nógrád megye meghatározó
politikai személyiségéhez, Madách Imre jó barátjához ment nevelőnek. 1833-ban tanárként dolgozott Losoncon.
Két év múlva Agárdon lett lelkész, hol lelkészi hivatásának és a tudománynak élt.
Esperességi s kerületi jegyző, tanácsbíró, több bizottság tagja s szorgalmas tollvezetője volt.
Székács Józsefnek, kivel kora ifjúságoktól fogva a legszorosabb baráti viszonyban állott, superintendes korában jobb keze, leghőbb támasza, eszméinek gyakran tolmácsa volt.
Amit Székácsnak az elnöki székből nem lehetett indítványozni, azt Fabó az ülnökök sorából indítványozta s vitte is többnyire keresztül. Ez a barátság egész életén keresztül végigkísérte.
A bányakerületi egyházi utasítások kidolgozása is rá bíztatott és ez volt e téren utolsó munkája. Agárd ahol
lelkészkedett, tót falu, és ő 38 éven át tót pap volt; de amellett magyar író.
Mint ember szerény, igénytelen, de nyájas a társalkodásban eleven, mint barát hő, mint keresztény adakozó.
Élete végéig szorgalommal olvasott s írt, bár szemei meggyengültek. Meghalt 1874. március 18-án Agárdon.
Könyv-és oklevélgyőjteményét végrendeletileg a pesti ágostai evangélikus iskolának hagyományozta.
A Magyar Tudományos Akadémia 1864. január 20-án választotta őt levelező tagjai sorába.
Értekezése, mellyel a m. tud akadémia ülésében, 1864.május 9-én tartotta meg székfoglaló beszédét, Beythe
István életrajzáról szól.Rendkívül termékeny író volt. 1830-ban jelent meg Tudományos Győjteményben az
első cikke majd ezt követően több folyóiratba s hírlapba írt saját neve alatt, vagy álnéven. kedvelte az álneveket. Többnyire Ligetfy Andor, Ipolytáji, Hegylaki, Daru, Garády álnevekkel, illetve névtelenül közölt
számos eredeti írást vagy fordítást.
Önálló mukái közül kiemelkedő a Víg Dezső álnéven 1858-ban megjelent Czigány adomák, az 1859-ben napvilágot látott Szent történelem tankönyve, az 1861-hez kötődő Vallásos elmélkedések protestánsok számára
címő, az 1868. évi Rajzok a magyar protestantizmus történelméből.Több munkája jelent meg latin és német nyelven az evangélikus vallásról.A XVIII. század politikai és erkölcstörténetével foglalkozik Vitnyédy István levelei 1652-64 címő írása. Történeti munkái a magyar és erdély országi mind a két vallású evangélikusok
okmánytára és az 1662-iki országgyőlés címő. ősagárdon hunyt el 1874. március 18-án.
Egy 1900-ban megjelent forrás így emlékezik reá: ,, Egy országos hírő tudósunk Agárdon mőködött 39 éven át s itt is halt meg. Kilétét megmondja az Agárdi temetőben levő következő sírfelirat:Itt nyugszik Fabó András Agárdi ev. lelkész, a magyar tudományos akadémia tagja, a Történelmi társulat tagja, született Losonczon 1810-ben, meghalt Agárdon 1874-ben. Siratják őt mint jóltevőjöket Agárd és vidéke, mint írót a magyarhoni evang. egyház, mint legjobb barátját: Székács József.



Fabó András: az ,,Agárdi nép"

Munkánk szempontjából legfontosabbnak Fabó András Agárdi nép címő írását tarthatjuk. A tanulmány 1854-ben jelent meg a Magyarország és Erdély képekben címő könyv második kötetében. Egy nagyszerő munka Agárd hétköznapjairól, ünnepnapjairól. Másfél évszázad távlatából csodálatos dolog visszatekinteni egy falu életére. Az írás minden apró részletre figyel. Írója kritikusan ítél, megdorgálja a hibákat, de at egész írásból átsüt az a szeretet, mellyel a falu lelkipásztora szemléli szeretett híveit. Közel két évtizede köztük él már ekkor
Fabó, részese életüknek, tudója örömeiknek, bánataiknak. Mőveltsége, tapasztalatai révén mégis pontosan tudja megítélni tetteiket, rácsodálkozik ősi szokásaikra, melyeket talán még a felvidéki őshazából hoztak. Az írás mai olvasója mintegy ráadásként még Fabó ízes, kissé régies szóhasználatában is gyönyörködhet.
Élvezetes olvasmány, s nem csupán a helytörténet iránt érdeklődők számára. Az írást megjelentető szerkesztői megjegyzést főz a tanulmány után. Követésre méltó példaként ajánlja mindenki figyelmébe. ,,Ezen népismertetés példányúl szolgálhat arra: mint lehet és köll e nagy fontosságú tárgyban a legkisebb részletekig
kimerítően, s a mellett mégis eleitől végéig érdekesen írni. E téren legtöbbet várhatunk szerző pályatársaitól, hazánk lelkes papjaitól, kik a néppel mint ennek atyjai, lelki vezérei, legközelebbi viszonyban: érintkezésben állanak."
Az írás a falu bemutatásával kezdődik. ,, Lakosainak száma, legújabb országos összeírás szerint 511 lélek, köztök 252 férfi, 260 nő, egyházi tanitóikat s pár kézmívest kivéve, mindnyájan földmívelők. Nyelvökre: 58 magyar, 422 tót, kik azonban magyarul majd mindnyájan értenek, beszélnek, s mint alább láthatjuk, szellemben és szokásokra nézve is egészen elmagyrosodtak, 5 zsidó, 3 czigány; vallásukra: 48 r.kath., 435 evang., 5 zsidó."
Sorra veszi az élet legjelentősebb állomásait, a születéstől, a gyermek-, majd ifjúkor szokásait. Az általa igen hasznosnak tartott fonókról például így ír: "Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot s más ünnepeket kivéve, esténkint, legyen bár a legnagyobb sár vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyül. Alig hozzák t.i. az asszonyok rendbe a paszkoncza v. virágos kendört, september dereka táján, hosszabodván már az esték, egy vasárnap néhány meglöttebb leány szertenéz a faluban s kiszemel néhány házat, melyeket fonodául alkalmasaknak vél.
A népélet bizony - különösen a dolgozat keletkezésének távlatában - tele volt a múltból örökölt babonás szokásokkal, termékenységvarázsló, bőségbiztosító, gonoszőző cselekedetekkel. A korabeli egyház is gyakorta elítélte, sőt tiltotta ezen szokásokat. Fabó azonban felülemelkedik ezen, s a szakember szemével nézi faluja népét. Kissé irigykedve olvashatjuk a feledésbe merült szép lakodalmi szokásokat, s hogy a falu egy nagy család volt, melyben figyeltek az emberek egymásra. Érdekes lenne párhuzamot vonni a másfél évszázados és a mai falu képe között. Fabó András írása egy olyan tükröt állít olvasója elé, melyből valaha élt eleink intenek bennünket arra, hogy a jó szándékú emberi kapcsolatoknál nincs fontosabb. Az írás talán legérdekesebb része az, hogy miként szervezte meg egy falu saját mőködését. Fabó leírja, hogy ki lehetett a bíró. Olyan ember, aki "foganatba véteti a felsőbb rendöleteket, intézkedik az adó bészedéséről, a pörlekedőknek kiszabott korlátok közt ő szolgáltat igazságot, a helység közügyeiről ő gondoskodik. De az utóbbiakat illetőleg hagyományos szokás maga mitsem határoz, hanem a falu véneivel egyetértőleg. Ezek tanácsa s beléegyezése nélkül mibe fog, mitsem végez. S e részben annyira tiszteli a nép jogait, hogy azoknak magát zúgolódás nélkül alájok veti s a nép vénei is ragaszkodnak e jogukhoz elannyira, hogy voltak már esetek, miszerint a rossz vagy kihágó bírót a vének kalodába tétették s ő az ítéletet magán végrehajtatá."
Megismerhetjük a törvénybírót, kinek tisztje a bírónak segítségére lenni, s a kimondott ítéletét, vagy végézsét "kijelenteni", a polgárt, kinek kötelessége a gazdákat kijelölni a községi feladatok végrehajtásához. Bemutatja a kisbírót, akivel a leveleket küldözték, a tizedest, aki a tudnivalókat viszi házról házra, s aki a bírónak "keze és lába", az adószedőt, kit az írástudó zsellérek közöl választottak, a hajtóbírót, aki arra ügyel, hogy a jószágok őrzői el ne mulasszák teendőiket, a csőszt, ki a mezőre felügyel, s az éji őrt. Ez utóbbi felelősségteljes feladata, hogy nyaranta este tízkor, télen pedig egy órával korábban hangos énekszóval figyelmeztessen az éj beköszöntére, a hajnal elérkeztére, de ő ellenőrzi a kémények állapotát, harangozik a templomban, "húzza" az orgonát, és ingyen ás sírt a rokonok közremőködésével. Fizetése mindezért "10 kila rozs, 10 ft, váltóban, egy pár csizma". olvashatunk a legénybíróról, kinek egész tiszti kara van, s ki arra ügyel, hogy a legények illendően viselkedjenek, a templomban a fonóban, a táncos alkalmakkor, s egyáltalán mindenütt. Eligazítja a perpatvarokat, megfenyíti a kihágókat, s rendet tart az ifjak körében.
A falu lakóiról szólva írja, hogy "E nép munkás, szorgalmatos. nemcsak kis határát és számas szőleit megmíveli, hanem azonfelül alig van egy-kettő, kinek szomszéd alsópetényi, de különösen a penczi határban, Nógrádnak egyik legnagyobb fejér bort termő helyén, legalább egy szőlője ne volna."


Gaál István

ősagárdon született 1877. november 10-én. geológus, paleontológus, a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa volt. Ez utóbbi címét 1953-ban kapta. Egyetemi tanulmányit Kolozsváron kezdte és a budapesti egyetemen fejezte be 1905-ben természetrajz-földrajz szakon. 1911-ben kapcsolódott be az Erdélyi-medence területén folyó földgázkutatásba. Paleontológiai kutatásai és azok eredményei alapján a kolozsvári egyetem magántanárrá habilitálta. Először a dévai főreáliskola tanára volt, közben geológiai, paleontológiai kutatásokat végzett. A hunyadmegyei Rákosd szármata korú csigafaunája (megjelent Budapesten, 1916-ban) az első olyan magyar nyelvő szakmunka, amely egy földtani korszak csigaállatvilágát részletesen leírta. A kolozsvári egyetemen magántanári képesítést nyert. 1912-től Budapesten tanított, 1919-től 1924-ig a szegedi egyetemen helyettes tanárként mőködött. Igen hosszú frontszolgálat után leromlott egészségi állapotban került haza az I. világháborúból, így látott neki 1919- 1923 között először Budapesten majd Szegeden a Ferenc József Tudományegyetem Ásvány-földtani Intézetének szervezéséhez illetve vezetéséhez. Betegsége miatt 1923-ban Budapestre költözött és a Nemzeti Múzeum őslénytárában vállalt munkát. Itt dolgozott 1934-ig, nyugdíjazásáig mint múzeumi igazgató. Fő kutatási területe az ősállattan volt, e területen érte el legjelentősebb eredményeit. legfőbb mővei. Az erdélyi metángáz-kutatás kritikai megvilágításban (Kolozsvár, 1913); A Föld története (Bp., 1924); Amit roszul tudunk (Bp., 1943). Munkásságát szinte haláláig folytatta. Budapesten hunyt el 1956. április 25-én.

 

A templom és egyház történetéből

Pongrácz Informatió-jában így olvashatjuk:"Agard Calv.", ezek szerint tehát lakói reformátusok lettek. Pozsonyba megidézett prédikátora Balthasar Niclesius. Mivel a falu a hódoltság alatt nem pusztult el, és most evangélikus; ezért Pongrácz megállapítását - egyetértve Varga Lajos egyháztörténésszel - tévesnek kell minősítenünk. A térség múltjával foglalkozó másik egyháztörténész Chobot Ferenc szerint is a falu evangélikussá és nem kálvinistává lett. Templomról Chobot nem beszél. A mai evangélikus templom csak II. József alatt 1786-ban épült. (Más forrás szerint egy évvel korábban.) Tornyát azonban csak 1820-ban emelték. A Cassa Parochorum szerint 1734-ben a régi templom romjai, mely egy katolikus templom romjainak látszik, még megvannak. Valószínő, hogy az ősi katolikus templomot a lutheránus lelkész elfoglalta, de a lelkészség a XVIII. század elején megszőnvén a templom romba dőlt. Ma a kevés számú katolikus a nőtincsi plébániához tartozik.
Mocsáry azt írja, hogy anyatemplomuk volt 1702-ben, s jeles prédikátoruk ekkor herman Sámuel. Az ellenreformáció megpróbáltatásairól szólva így ír: "Nem sik idő telvén, a´ köz veszedelem ezen falut is felkereste, valamint ezen egész környéket, tudniillik a´ meg nem elégedettek dúlása ezeket is elfogyasztotta oly annyira, hogy a´ lakosok akkori papjokat Michalides Jánost tovább is letartani elégtelenek lévén, azt 1714. eszt.eleresztették, magok pedig Bánkhoz affiliáltattak, ´s oda tartoztak egész a´ tolarentialis idő-szakaszig, azólta ismét anya-templomjok vagyon magoknak. 588 lélek találtatik itt; mostani Prédikátorjok Holiczi Mátyás."
A török után a protestáns egyház kettévált reformátusokre és evangélikusokra. A királyi jóváhagyással megalakult a pozsonyi rendkívüli törvényszékre csupán megyénkből 41 protestáns papot és tanítót ídéztek meg. Börtöm, üldöztetés, gályarabság várt rájuk. Köztük az agárdi Balthasar Niclesiusra is. Voltak egyházak, kik elbújtatták, letagadták papjukat. A nógrád vári basa ugyanakkor az uralma alá eső terület papjainak egyenesen megtiltotta, hogy Pozsonyba menjenek, sőt az idéző szolgabírót és esküdtet meg is botoztatta. Csak 20-20 arany váltságdíj fejében bocsátotta szabadon.
Bár a szécsényi országgyőlés 1705. szeptember 30-án kimondta, hogy a katolikusok által 1687. óta lefoglalt templomokat vissza kell adni, a Rákóczi szabadságharc bukása után újból kezdetét vette az erőszakoskodás. 1718-ban elvették az agárdi protestáns templomot, s megtiltották a szabad vallásgyakorlást. Megyeszerte kényszerítették a protestánsokat a katolikus vallás gyakorlására. A számszerő többségében protestáns főurak úgy igyekeztek visszavágni, hogy birtokaikra protestáns vallású parasztokat telepítettek az északi megyékből. Így tett Agárd földesura Jeszenszky Miklós is, s így kerültek a faluba a szlovák telepesek.


A hagyományok mai ápolói

A falu zártsága miatt a helybelieknek sikerült megőrizniük a szlovák folklór értékeit, az ősi szlovák nyelvet, szókincset és archaizmusokat. A községben alakult Faluszépítő és Hagyományőrző Egyesület nagy gondot fordít a hagyományok ápolására. Helytörténeti Győjteményt hoztak létre, a Faluházban pedig különböző programokat szerveznek a falu lakóinak. A falunak napköziotthonos óvodája, mővelődési háza, könyvtára és orvosi rendelője van. A helyi önkormányzat a szlovákiai Jasenie-vel ápol testvér települési kapcsolatot.